Ha visszaemlékszem nagymamám nyári kertjére mindig hatalmas hortenzialabdák jutnak eszembe. Persze volt ott más is, de valahogy ez megragadt, s vele együtt a hangulat. A ház és vele együtt a kert már nincs meg. A vágyam pedig egy hortenziáért az évek során egyre csak nőtt és nőtt. A kertünk már nincs meg, de hortenziám mégis lett. Egy igen apró példány, amit egy 4x5 ös, dugványozó cserépbe ültettek, de virágzik és gyönyörű, na meg persze az enyém!
Itthon átültettem óvatosan, kapott egy a szépségét el nem vonó egyszerű kapót és csak rá kell néznem minden bánatom elszáll.
Pedig bánat is van, kár tagadni. De szerencsére nem tart soká, pedig vannak emészthetetlen történések. Például, hogy a hétvégén babalátogatóba mentünk volna, s nem számítottunk rá, hogy csak pontosan 4 és 5 óra között fogadnak, mert utána 5 től a 4 hónapos gyereknek séta van, amire már nem kísérhetjük el. Bevallom érthetetlen. Megmaradt hát a hétvége harmadik ajándéka, egy kicsi vagány csíkos cipő, sebaj, majd jobb helyre kerül. S ha eszembe jut a történet, csak ránézek a rég vágyott és elért virágomra.
